A bácskertesi Szent Anna-templomban tartott adventi koncertet a Misztrál együttes és Sudár Annamária, A várakozás zsoltára címmel.
A zenés, verses, meghitt alkalmat a ft. Kurin István természetfotóiból készült tárlat gazdagította.- számol be a Szabadkai Magyar Rádió ma reggel.
A facebook oldalon a Nyugat Bácska Portál rendszeresen közzé teszi a kulturális és egyéb rendezvényeket a térségben. A Nyugat Bácska Portál szerkesztője, Móger Tímea - büszkén mondhatom, mára barátnőm lett. Ez egy fantasztikus hozadéka a Petőfi Sándor Programnak. Szóval Timivel a "belsős poénunk", hogy amelyik rendezvény, esemény nincs a Nyugat Bácska oldalon, az meg sem történt. Tényleg lelkesítő oldal. Egy olyan portál, ahol jó híreket olvashatunk. Az egyetlen "jó hír csatorna", amit valaha ismertem.
Kedd van. Ködös, zord, hideg idő odakinn. Tökéletes ahhoz, hogy az elmaradt vagy épp aktuális adminisztrációs munkáimat elvégezzem. És így visz vissza ez a hangulat a hétvégi Misztrál koncertre. A kupuszini (vagy bácskertesi) Szent Anna templomban került megrendezésre, a Kurin István atya kezdeményezte ezt a koncertet, így advent harmadik vasárnapja előtt. És milyen jól tette. Ha a lélek útját járja az ember (lánya), akkor bizony vannak fentek és lentek. Ebben a hullámzó hangulatban, éppen fenn "talált engem" ez a koncert.
Kedvelt költőim versei mentén hangolódtunk az ünnepre, a várakozásra. És saját kedvenceim közül sorrendben Babits: Elbocsátott vad és Három angyal. Az Elbocsátott vad kapcsán az a megélésem volt, hogy van-e elrendelés vagy szabad akarat van-e. És azt hiszem ez a mélységes tematika meg is adja a hangulatot. "Szabadon sem vagyok szabad." Nincs konklúzió számomra, csak érzelmek. Hihetünk-e az elrendelésben, ha szabadok vagyunk?
A Három angyal kapcsán azt éreztem, hogy Babits üzen nekem: egy utazó nő életében az állandó mozgás könnyen szétszórja a figyelmet, de ez a mű emlékeztet a belső rendre, a csendes számvetésre és azokra a láthatatlan kapaszkodókra, amelyek idegen városokban, új szerepekben is megtartanak. A három angyal számomra nem misztikus alak, hanem három belső hang: az emlékezésé, a felelősségé és a reményé – amelyek segítenek, hogy ne csak helyeket, hanem önmagamat is újra és újra felfedezzem.
A teljesség igénye nélkül a művek, amelyek elhangoztak: József Attila: Reménytelenül című verse úgy hat rám, mint egy halkan, de kérlelhetetlenül kimondott igazság. Olvasás közben nem vigaszt ad, hanem tükröt: szembesít a magánnyal, az elvágyódással és azzal a fájdalmas felismeréssel, hogy a világ nem mindig válaszol a bennünk lévő szeretetéhségre. Mégis, furcsa módon erőt ad, mert azt érzem, hogy ebben a kimondott reménytelenségben nem vagyok egyedül – valaki már előttem végigment ezen az úton, és szavakat hagyott hátra, amelyekbe kapaszkodhatok
Márai Sándor: Füveskönyv 63. rész - a várakozásról. A várakozás nem az erényem, és nehezen is megy. Rohanó világomban, mindent azonnal akarok kézzel fogni. És most mégis olyan élethelyzetben találom magam, ahol tudni kell várni. Márai nem sietteti az életet, inkább megtanít együtt élni azzal az idővel, amikor „még nem történik semmi”. A várakozás itt nem passzív állapot, hanem próba: türelem, önismeret és tartás kérdése. Úgy hat rám, mint egy finom figyelmeztetés, hogy nem minden hiány veszteség, és nem minden késlekedés kudarc – néha épp a várakozás formálja ki bennünk azt, amire majd méltók leszünk.
És az utolsó vers, amely mélyen hatott Reményik Sándor - Kegyelem c. verse azt üzente, amikor már nem erőlködöm, nem bizonyítok, nem akarok „jobban lenni”, akkor „magától, minden elcsitul”, és ebben a csendben „magától éled a remény” is. Ez a magától ez bizalom: annak elfogadása, hogy nem mindent nekem kell kézben tartanom, és az élet nem csak akkor halad, ha feszítem. Évvégén ez a gondolat arra inspirálhat, hogy engedjem el a kényszert az összegzésekre és a hibák ostorozására, és inkább teret adjak annak, ami bennem még élni akar. A kegyelem itt azt jelenti, hogy megengedem magamnak a pihenést, az újrakezdés jogát, és azt, hogy nem kell „késznek” lennem. Így élni az életemet annyi, mint figyelni a belső csendre, nem siettetni a válaszokat, és hinni abban, hogy ami valóban az enyém, az nem erőből, hanem idővel és kegyelemből születik meg.
"Ez a magától, ez a kegyelem!"
