Erdély tele van kincsekkel. Akadnak köztük kisebbek, nagyobbak, lassan folydogálók, domborúak és csúcsosak, ezerféle zöldben, őszi színekben vagy hóval borítottan. Lehetetlenség nem észrevenni őket. Ott vannak, elénk, fölénk tornyosulnak, hivalkodnak, hívogatnak… Vannak kincsek, hegyek-völgyek mélyén fényesek, csillogóak… melyekről csak hallottunk… Tilos előkaparni, kibányászni, érinteni őket. S ott vannak ők... apró falvakban, városokban, csendben megbújva… segítőkész, művelt, derűs, mosolygós kincsek… Ránk vár, hogy észrevegyük, megismerjük, nyitott szemmel és szívvel járva… elfogadjuk, befogadjuk őket...
Hány éve élsz Toplicán?
7 éve.
Hogy kerültél oda?
Magyarországról kerültem Toplicára. Ott éltem 15 évet. A válásom után Erdélybe jöttem kipihenni a nehézségeket és az érzelmi feszültséget, ahol a válás után 1 hónappal megismerkedtem a mostani párommal. A kapcsolat reménytelennek tűnt, mert 600 km volt közöttünk. Úgy gondoltam, nem fog működni, de mégiscsak működött. 2 évig ingáztunk, aztán én döntöttem úgy, hogy elhagyom Magyarországot és Romániába költözöm. Egyébként Románia a szülőországom. Így kerültem vissza ide.
Mit szeretsz leginkább Toplicában és Hunyad megyében?
Toplicában a fantasztikus természeti tájat szeretem, a madárcsicsergést, a nyugalmat, a természet háborítatlan szépségét. Ez egész Hunyad megyére kiterjeszthető. Csodaszépek itt a hegyek, mindenfelé lehet kirándulni.
Mi a legnehezebb az itt létben?
Beilleszkedni az itteni társadalomba, társaságba. De nagyon igyekszem és dolgozom rajta.
Van olyan terved, álmod, amit szeretnél megvalósítani itt, Hunyad megyében?
Közös tervünk van. Most van alakulóban az egyesület, a Hunyad megye, én így szeretlek, ahol alapító tagok lehetünk. Ennek keretében szeretnénk minél több embernek programot, kirándulást, kulturális eseményt szervezni.
Volt valaha, valahol olyan érzésed, hogy ott kell lenned, ahol éppen voltál?
Volt, hogy sokszor úgy gondoltam, nem kellene ott lennem, ahol éppen vagyok, de utána rájöttem, hogy mindig ott vagyunk, ahol lennünk kell. Akár jó történik velünk, akár rossz. El kell fogadni, hogy a sors mindig tanít minket, visz minket előre. Mindig jókor, jó helyen vagyunk.
Magyarországon mivel foglalkoztál?
Pszichiátriai rendelőben voltam egy körzeti orvos, egy pszichiáter mellett asszisztens. Ez volt a fő munkám, amit nagyon szerettem. Nagyon sok emberrel voltam kapcsolatban, sok emberrel tudtam beszélgetni, sok sorsot ismertem meg. A másodállásom egy alapítványnál volt, ahol skizofréniával és nehéz pszichiátriai kórképekkel élő emberek rehabilitációjával foglalkoztunk.
Hogy sikerült megőrizni az erődet, derűdet, motivációdat a munkád során?
Töltekeztem az emberek szeretetéből. Nagyon-nagyon hálásak voltak minden segítségért. Nagyon szép eredményeket értem el velük. Az eredmények alapján orvoskonferenciákra hívtak ápolónőként előadni arról a módszerről, amit alkalmaztam a betegeknél, mivel nagyon szépen javultak.
Mi volt ez a módszer?
Ahogy levonom a végkövetkeztetést, az emberek a szeretettől gyógyulnak meg. Én adtam nekik szeretetet, a hétköznapokban odafigyeltem rájuk, kíváncsi voltam a terveikre, céljaikra, segítettem nekik azoknak a megvalósításában és mindennapi örömöket próbáltam csempészni az életükbe. Ők is összeírták, hogy mi az, ami nekik örömet okoz és a listából mindig megvalósítottunk valamit. Fagyizás, séta egy parkban, pizzázás, kirándulás… Volt, aki fogyni szeretett volna, vele úszni jártunk, sportolni. Voltak, akik kapcsolódni szerettek volna, őket sikerült beintegrálni nappali klubba. Meglátogattuk őket az otthonukban, megismertük a családjukat, beszélgettünk velük arról, hogyan lehetnek elfogadóbbak. Így alapjaiban rengett meg az egész és így fordulhatott elő az, hogy olyan fiatalember, aki a székről nem állt fel otthon egész nap, végül megnősült, visszament a munkába és teljesen helyreállt az élete.
Érezted azt, mikor végigmentetek az utcán, hogy az emberek rosszallóan néznek rátok?
Nagyon. Szerintem a társadalom 80%-a kirekesztő. Megbélyegzik, nem veszik számításba őket.
Szerinted, hogyan lehetne ezen változtatni?
Ha foglalkozunk velük. Mi tartottunk előadásokat arról, hogy tulajdonképpen mindenkinek megvan a maga kis fogyatékossága. Az emberek hozzáállása akkor változott meg, amikor kiderült, hogy az ő családjukban is van ilyen ember. Akkor, onnantól minden más volt, megértést tanúsítottak. Ők külsőre is mások. Elhanyagoltabbak, szegényebbek. Más társadalmi réteg, legtöbben segélyből éltek. A színházba menés is nehézkes volt eleinte, hogy olyan ruhát szedjünk össze, ami nem rí ki nagyon a tömegből. Persze, nem mondom, hogy hasonuljanak. Ők egyediek. Minden ember egyedi. Ettől színes a világ. Ha mindannyian tökéletesek lennénk, az unalmas lenne. Mert mind egyformák lennénk, egyformán tökéletesek. Így különbözően tökéletlenek vagyunk, ami megadja az ember személyiségét, egyediségét.
Mire vagy a legbüszkébb?
Van egy listám. Az a címe, hogy „Hőstetteim”. Ezt akkor készítettem el, amikor rosszabb passzban, magam alatt voltam. Egy könyvben olvastam, hogy mindenkinek vannak hőstettei. Rájöttem, hogy nekem is vannak. Dicsekvésnek tűnne, ha felsorolnám őket, de azért elmondom példaként. Az első számú hőstettem az, hogy Romániában ’92-ben karate aranyérmes voltam és egy stadion állva énekelte nekem a Himnuszt. Akkor jöttem rá, hogy ahhoz, hogy valaki a dobogó legfelsőbb fokára kerüljön, ahhoz nagyon sok kitartás kell, nem tehetség. 2016 és 18 között teljesen megváltoztattam az életemet. Elkezdtem önismereti könyveket olvasni és rájöttem, hogy én a mocsárban vagyok. Ez akkor nagyon fejbe vágott. Akkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy nekem ezen változtatnom kell. Egy könyvben az állt, hogy ki kell lépni a komfortzónából, ahhoz, hogy változást érjünk el. Ha egy nap gondolunk egy nagyot, és valami mást gondolunk, mint addig, akkor lavinaszerűen elindulnak a dolgok.
Mi volt életed legnagyobb „leckéje” és/vagy „sorsfordító pillanata”?
Magyarországról, a 12 óra munka, 2 munkahely, leterheltség, család, rossz férj, rossz házasság, hitel, házépítés világából elkerültem a nyugalom szigetére, a békességbe egy nagyon aranyos emberrel.
Ha visszamehetnél a múltba, mit üzennél a gyermek Ildikónak?
Elsősorban azt, hogy ne legyen maximalista és önmagán kívül senkinek ne akarjon megfelelni.
Mit kívánnál az aranyhaltól?
Egészséget és elégedettséget és azt, hogy jobb ember legyek, hogy a személyiségemen olyan szinten tudjak dolgozni, hogy még jobban hasznára tudjak válni az embereknek és, hogy egyformán tudjak szeretni minden embert. Ez egy nagyon magas cél. De nem a cél a lényeg, hanem az út. Úton vagyok.
Mi a boldogság, és hol, miben keresendő, szerinted?
Ezzel rengeteget foglalkoztam. Nagyon-nagyon kerestem mindenhol, hogy mit mondanak erről a bölcsek, a könyvek, az emberek. Én arra jöttem rá - nem tudom, hogy így van-e- hogy a boldogság az belül van, nem lehet kívül megtalálni tárgyakban vagy akármi másban. A boldogság bennünk van. Nagyon hasonlít, szerintem a boldogság meghatározása az egészség meghatározásához: a teljes testi, lelki, szociális jólét. Akkor lehetünk boldogok, ha egészségesek vagyunk. Én még nem láttam, nyomorék vagy beteg embert boldognak. Alap, hogy egészségesek és elégedettek legyünk. Ha elégedettek vagyunk, akkor sokkal pozitívabban tekintünk a nehézségekre vagy bármire. A lényeg, hogy az ember élete tele legyen olyan dolgokkal, amiket szeret csinálni. Ha ezt örömmel teszi, tulajdonképpen az már boldogság.
