Aki sírni tud, az még szeret és aki szeret, az még hisz abban, hogy az ember képes megváltozni. A dévai vár rideg falai közt Dávid Ferenc is erről tesz tanúbizonyságot.
2025. november 8-án a higanycsepp a hőmérőben alig kapaszkodta fel magát a 10. fokig. A szél erősen jelezte jöttét. Az ég szürke volt. Komor. Mélabús. Mintha mindjárt elsírná magát… De nem tette. Erős maradt. Kegyes. Kegyes ahhoz a közel 200 emberhez, aki úgy döntött, felkerekedik... Erdővidék, Háromszék, Nyikómente, Homoródmente, Maros, Küküllő, Mezőség, Zsil völgye… Székelyudvarhely, Székelykeresztúr, Kolozsvár, Torockó, Alsóboldogfalva, Brassó, Bencéd, Budapest, Hódmezővásárhely, Sepsiszentgyörgy, Lupény, Korond, Barót, Nagyvárad, Tordatúr, Ürmös… az unitarizmus utolsó mohikánjai… Közel 200 ember… érezte lelkében, érezte a „szent nyugtalanságot”, hogy el kell indulni. Közel 200 ember kelt, korán, hogy útra keljen, menjen, jöjjön… Összegyűljön a Magyar Unitárius Egyház, az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet és a Délnyugat-Erdélyi Unitárius Szórványegyházközség által közösen szervezett zarándoklaton. 12 órakor a vár tövében ft. Kovács István, a Magyar Unitárius Egyház püspöke köszöntötte, szólította közös imára az embereket. Aztán… a nagy, újra – egymásra találások, ölelések és mosolyok után elindultak. Egymás mögött csendben, elmélyedve, egymás mellett beszélgetve… lépdeltek. Felfelé. Fel a várba. A mellvédekre, a korlát mögé, a falak tövébe… egymás mellé, szorosan… sorba álltak. Hallgattak. Hallgatták Demeter Ágnest (gyakorló segédlelkészt, az ODFIE alelnökét), aki szolgálatra szólította Dr. Koppándi Botond Pétert (a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet tanárát) és Tatár Ágnes Teklát (ürmösi lelkészt). Hallgatták, Koppándi Botondot, aki 25 éve segíti az embereket és Tatár Ágnes Teklát, aki 25 éve jött a világra, hogy segítse az embereket…
Hallgatással. Csenddel, odafordulással, tettekkel, cselekedetekkel...
Gondolatokkal…
„Ohh, ember! Hányszor reméltél már reménytelenül. Hányszor dőltél be már hamis tanúknak, szavaiddal mennyiszer öltél már és tetteid hányszor tagadták meg hiteted és dobtak a jóra súlyos köveket. Gyermeke vagy az igaznak és tetteid mégis a hamisról tesznek tanúbizonyságot.
Ohh, ember! Hányszor és meddig még?! Újra és újra ugyanaz, 2000 év óta ugyanaz. A hatalom vezért szimatol és a másként gondolkodók célponttá válnak. Eretnekséget kiált ott, ahol a tanítás igaz és megbélyegzi azt, aki kiáll a sorból… 2000 év óta a farizeusok mindig ugyanazt mondják. Mester! Utasítsd rendre a tanítványaidat, hogy nehogy baj legyen, hogy az urak nehogy véletlenül megsértődjenek, hogy ne kavarodjék fel az állóvíz, hogy nehogy bármi megváltozzon, hogy minden a régiben tudjon maradni, mert jobb a nyugalom, jobb, a régi, jobb behódolni, besúgni, belesimulni. S ha ezt nem hiszed, akkor csak hallgass, mert akkor legalább semmi sem történik, mert akkor legalább semmi nem változik meg, hallgass, mert akkor legalább csend lesz.”
Dávid Ferenc nem hallgatott, nem hódolt, nem simult be. Dávid Ferencet a hitújítás vádjával el lehetett ítélni, börtönbe lehetett zárni, be lehetett csukni egy sötét cella legmélyébe… Talán éhezett és vacogott, talán félt. Sírt. De! Aki sírni tud, az még szeret és aki szeret, az még hisz abban, hogy az ember képes megváltozni…. Dávid Ferenc szellemét tűzzel elégetni nem lehetett…
Lehet, hogy akárcsak Dávid Ferenc korában és a történelem során oly sokszor, manapság is úgy tűnik… „hogy az elhullajtott magvak soha nem fognak kikelni, de valahol a lelkek mélyén egyszer csak elindul a teremtés csodálatos folyamata…”
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.”
(Pilinszky János: Harmadnapon)
Hát zengjen!
„Most, a mában, a hit, a lelkiismeret és az igazság nem mások dolga, hanem a mi felelősségünk. Ha mi nem szólunk, akkor a kövek fognak szólni helyettünk. Nem engedhetjük meg azt, hogy a hallgatás legyen a mi örökségünk. Nem engedhetjük, hogy a félelem, a közöny vagy a kényelem elnémítsa szívünket. Nem a szavaink, hanem a tetteink azok, amelyek megmutatják, merre tartunk. Ne elégedjünk meg a megszokással. Ébresszük fel magunkban azt a hitet, amely cselekvésre hív. Ez a mi feladatunk ma, nem üvölteni, hanem a békesség hangján szólni, nem gyűlölni, hanem szeretni, nem a másikat legyőzni, hanem a legyőzöttet felemelni…”
Koppándi Botond és Tatár Ágnes közös szolgálata után Kovács István püspök József Attilát idézve rávilágított arra, hogy „...nem csak egymáshoz kell elutaznunk, hanem önmagunkhoz is, hisz minden egyes úton, bárkivel találkozunk, megtalálva sok kincset, barátot, egyazon időben önmagunkat is keressük, a bennünk lakozó nagy idegent, akit egymás által ismerhetünk s szerethetünk meg. Nemcsak térben, lélekben is elmozdulunk. Egyre többen érezzük, hogy szükség van erre, hogy fel kell kerekednünk, hogy össze kell sereglenünk, itt ezen a hegyen, ahol megérint valami csoda, valami különös szentség, az erő, a hit, a lelkesedés, az egymásra tekintésben, a bizakodás, az a szent meggyőződés, hogy így lehet igazán létezésünk várfalainkon belül, így megmaradni, hittel, derűs, kisugárzó arccal, bizakodással.”
Szolgálattevők és zarándokok közösen imádkoztak azért, hogy mi, emberek „… tudjunk befelé nézni, a magasba nézni. Tudjunk látni az idő mélységeibe, és tudjunk látni a jövendő titokzatosságába, hogy erőt nyerjünk, bizonyosságot nyerjünk, hogy a küldetésünk ösvényein, útjain járunk mindnyájan közösségileg és egyénileg… Leljünk sok derűt, sok mélységet, sok tiszta köszönést, egymásra találást és szent meggyőződést, hogy ezen az úton, vándorúton soha nem vagyunk egyedül.”
Bár csak mítosz, balladai félhomállyal… Alakjáról nem feledkezett meg egyik felszólaló lelkész sem. Ilkei Lóránd, a Délnyugat-Erdélyi Unitárius Szórványegyházközség lelkésze szónoklatában a legenda, Kőmíves Kelemenné befalazása és a valóság, Dávid Ferenc mártíromsága találkozott. Mindketten magukat adták. Egy ügyért, egy célért, egy szebb, erősebb, maradandó jövőért. Magukat adták, hisz „maradandót csak az építhet, aki valamit ad magából.”
Dávid Ferencet, akárcsak Kőmíves Kelemennét, jeltelen sírba temették. Nincs pontos hely. Nincs pontos hely, így hát ott vannak mindenütt. A vár, így vált, válik mindenestül szakrális, szentséges hellyé.
A szolgálat, a köszöntőbeszédek és a közös imádság után a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet Unitárius Karának hallgatói előadták várjátékukat.
A nap énekvezére Sánta-Boros József, szentgericei kántor volt.
A zarándokok a bejárathoz vezető úton haladva számos szép rajzot láthattak. Idén Unitárius életfa címmel rajz- és fotópályázatot, valamint Az ifjúság küldetése, a küldetés ifjúsága címmel esszépályázatot is hirdettek a találkozó szervezői. Közel száz gyermek küldte el alkotását. A rajzpályázat első díját Koncz Anita Brigitta (Székelykeresztúr, VII. o.) és Bajkó Lilla (Székelykeresztúr, IV. o.) kapta. A második díjat Engi Kriszta Vivien (Marosvásárhely, VI. o.) és András Ágota (Csíkszereda, I. o.) érdemelte ki. Harmadik díjban Hadnagy Aliz (Dicsőszentmárton, VIII. o.) és Deák Sára Bíborka (Székelykeresztúr, III. o.) részesült. A fotópályázat legkiemelkedőbb munkáját Olteán Andrea Éva (Marosvásárhely, VIII. o.) küldte. Az esszépályázat nyertese Kedei Hanna (Erdőszentgyörgy, IX. o.) lett.
A rendezvény az Alsófelsőszentmihályi Unitárius Egyházközség támogatásával valósult meg.
A díjak kiosztása után került sor a gyertyagyújtásra, a virágok és koszorúk elhelyezésére az emlékcellánál.
A megemlékezés véget ért… De az együttlét folytatódott a Dávid Ferenc Szórvány-és Zarándokközpont udvarán. Ettek, ittak a megfáradt, átfagyott zarándokok… Elbúcsúztak. Talán hirdetik… Igen. Bizonyosan, hirdetik… Koppándi Botond kérte őket… hirdessék a fantasztikus örökséget, vigyék hírét… szórják a nagyvilágnak az unitárius értékeket… „Mondják el a nagyvilágnak, hogy milyen óriási ajándék a lelkiismeret és az értelem ajándéka, hogy milyen nagy dolog a szabad akarat és hogy a felebaráti szeretet kellene ebben a világban győzedelmeskedjék és a másként gondolkodók, a másság elfogadása számunkra, unitáriusok számára, erkölcsi kötelesség. El kellene mondani, hogy a hitünk cselekedetünk által válik teljessé és el kellene mondani mindenkinek, hogy ez az örökség világörökség lehetne, ha nem némulunk el, ha örökké fogunk szólni…”
Az eső eleredt.
A képek forrása: Magyar Unitárius Egyház Facebook-oldala
