Lassan harminc éve annak, hogy először jártam Visában egy felejthetetlen lakodalomban.
Abban az időben még egészen más arcát mutatta Visa, amire nagyon jó szívvel gondolok vissza. A ’90-es évek derekán járunk.
Lovas szekerek tucatjai jöttek mentek, a szekéren hordó, vagy gabonás zsák volt, de vakítóan csillogó, a használattól a végtelenségig kifényesedett, szemkápráztatóan csillogó kaszákra, villákra és sarlókra, vagy éppen fejszékre és baltákra is emlékszem, s a szerszámok mellett a szekéren tarisznya, benne kenyér, hagyma és szalonna, demizsonban pedig isten tudja mi.
Volt, aki a mezőre ment dolgozni, volt, aki az erdőre, mások a malomba őrölni. Népes libacsordák uralták az utcákat, sétáltak fel-alá, s mivel Visában állandóan sár volt, az utcákon akadt elég sok óriási tócsa és pocsolya, ahol ezek fürdőztek, dagonyáztak, óriási ricsajt csapva fülsiketítő gágogásukkal. Reggelente a gazdák kieresztették teheneiket az utcára, s a fogadott gulyás kikísérte a csordát a legelőre, este pedig haza. Ugyanígy történt a bivalyokkal is.
Akkoriban még mindenkinek volt lova, tehene, bivalya, disznója, csacsija (szamár), juha, libája, rucája, majorsága, nyula, szóval mindene és volt földje is, ahol állatai takarmányát megtermelte.
Ma már nem így van.
Nincs juhmérés, nincs tehén, nincs bivaly, nincsenek libacsordák, nincsenek pocsolyák, és nincs sár sem. Már csak két gazda van, aki lovat tart, már csak két szekér van az utcán.
Kikopnak a régi dolgok, eltűnnek régen volt szép szokások, hagyományok.
Így hagynak magunkra minket az utolsó nagy visai táncos generáció ikonjai is. Idén augusztusban „Selyem” János pihent meg végleg, s vitte sírba magával kivételes táncos tudását. Az utóbbi négy évemet szinte folyamatosan Visában töltöttem. Igyekeztem minél többet beszélgetni az idős „mesterekkel”, mert akárhányszor sor került efféle diskurzusokra, mindig elhangzottak számomra új információk.
„Selyem” János és felesége, Fodor Erzsébet tánca szinte tökéletesre csiszolódott az évtizedek során. Ha csak úgy árnyképen a sziluettjüket látnám tánc közben, akkor is felismerném, hogy ők táncolnak. Ahogy János bácsi lefordul párjáról, ahogy fotóra kívánkozó elegáns lábpozícióit megformálja, ahogy csalogatás közben a csak rá jellemző ide-oda billegő vállával és karjaival szinte bújócskázik Erzsi nénivel, nem beszélve hallatlanul kifinomult és harmonikus motívumfűzéséről. Erzsi néni forgástudománya pedig lenyűgöző. Tudni érdemes, hogy a régi időkben nagy jelentősége volt a tánctudásnak. Két jó táncos mindig szívesen táncolt együtt, s ebből sok esetben akár házasság is születhetett. Visában a régi időkben a táncot a gyermekeknek nem tanította senki sem. A fiatalság a táncalkalmakon igyekezett ellesni, ahogy „Selyem” János mondja „lopni” a táncot, majd félreeső helyeken (ház mögött, csűrben, vagy a gyümölcsöskertben) próbálta gyakorolni, amit ellesett, „ellopott”.
„Selyem” János felesége, Erzsi néni is sokat mesélt arról, hogy hogyan gyakorolta a forgást és a táncmotívumokat. Ha egyedül gyakorolt saját énekére, akkor a legényt egy fatörzs, villanyoszlop, vagy kapufélfa helyettesítette, azt táncolta körül. A fa nem segít a leánynak, az csak úgy ott van. Ha a leány forgás közben letér a fa körüli ideális körívről, akkor eltávolodik a „legénytől”, nem tud belé visszakapaszkodni, rosszabb esetben leszűkíti ezt a körívet, akkor pedig nekiütközik, lefejeli a fát, azaz a „legényt”.
Egyszer, rég volt már, „Selyem” János megkérdezte tőlem, hogy mit keresek itt, miért járok Visába olyan sokat. Akkor elmeséltem neki, hogy amikor már nem is tudom hányadik lakodalomban először fel mertem kérni egy visai asszonyt, Lovász Annát táncolni, akkor az csúfos vereséggel végződött. Nagyjából öt perce táncoltunk már, de nevezhetjük inkább kínlódásnak, amikor Annus néni megállt, felnézett rám, s azt mondta:
„Tamáskám! Mit csinálsz? Visában ilyen nincs! Gyere, üljünk le inkább és igyunk valamit!” Elmondtam „Selyem” Jánosnak, hogy addig hiába nézegettük azt a sok-sok archív filmet, hiába gyakoroltuk éveken keresztül a mezőségi táncot, hiába van benne a lábunkban a motívum kincs. Valami nagyon lényeges és fontos dolgot nem tudunk. Ami Budapesten működik, az Visában nem működik.
Vajon miért? Erre a kérdésre akartam választ kapni, ezért jövök a „bölcsekhez”, ezért faggatom őket. „Selyem” Jánostól és persze a nagy táncos generáció többi tagjától megkaptam a választ.
No, persze nem egyszerre és nem azonnal, de a folyamatos látogatások során történt beszélgetések egy egészen tiszta képet rajzoltak ki. Ráadásul a megfejtés egyáltalán nem bonyolult, csak jó lett volna, ha akkor, úgy harminc évvel ezelőtt akadt volna valaki, aki már rendelkezik ilyen tiszta képpel!
Ennek az írásnak nyilván nem az a célja, hogy szakmai részletekbe merüljön el, de arról még érdemes említést tenni, hogy „Selyem” Jánosnak köszönhető a visai táncok belső szerkezetének, építkezésének, motívumfűzési és szerkesztési elvének megértése. Tőle tudom, hogy miként kell lépni a „lassú”-ban, hogy hogyan öltögessem a motívumokat egymásba a „csárdás”-ban és még annyi minden mást is.
A „Selyem” János”-tól és minden visai idős embertől kapott szellemi munícióért, szeretetért és bizalomért cserébe azzal akarom kifejezni irántuk érzett tiszteletemet és hálámat, hogy akik még velünk vannak, még életükben láthassák, hogy nincs veszve minden, hogy lesz tánc Visában ötven, vagy akár száz év múlva is.
„Selyem” János még láthatta tanítványaimat, a Visa Táncegyüttes táncosait. A szeme sarkában megbúvó könnycsepp kifejezte, hogy képletesen megsimogatja a buksimat.
Végtelenül szerencsésnek érzem magam, hogy ismerhettem, hogy nevelt és tanított!
Egy ideje már tudok visai nőkkel táncolni, s nem ültetnek le a padra.
Fodor „Selyem” János!
Isten veled Mester!
Hála és köszönet mindenért!
Nyugodj békében!
