Marosnémeti Alkotótábor
Bizonyára mind láttunk már kisebb-nagyobb, monokróm vagy színes… formákkal és matériákkal tarkított szemétkupacot. Egymáson heverő, egymásba kapaszkodó nejlonzacskót, tollszárat, műanyag flakont, fél pár zoknit és apró kék kis kupakot… Felkapja, föld felett pár centivel táncoltatja, porfelhővel „nyakon hinti”, keringeti… Hordja, viszi… A szél… „A szemetet összefújja a szél.” Valahogy így vagyunk mi is…
Itt. Egy óriási, ódon, vénségében is impozáns kastélyban. Boltozatos terekben, kék-sárga csempés pincében. A filagóriában, a medencében és a békét árasztó angol kertben. Itt. Mi mind. Egy helyen. Egy csöpp kis településen… Itt. Marosnémetin: ahol a magyar ajkúak száma közelebb esik az egyhez, mint a tízhez. Sokszor az az egy... Akivel összeterel minket… a Sors, az Univerzum, a Jóisten… Az élet… Pont Ő az.
Ő… a legjobb felettes, az örök barát, a Nagy Ő… Gáspár-Barra Szilárd nem kereste. Mégis kapta… Ami Erdélyben annyit tesz: megtalálta. Megtalálta a Helyet (a Gyulay-kastélyt) és a Mecénást (Horváth-Tholdy Pétert és Évát). Ezért lehetünk mi itt… Idegenek, barátok, testvérek, szerelmesek… Magunkat, élet értelmét, művészet mibenlétét keresők… Együtt. Mi. Mind. Itt.
Itt vagyunk, hogy „megidézzük a hely szellemét”…, hogy visszaidézzük, újraélesszük a 19. századot, amikor a kastélyban pezsgett a kulturális élet. Itt vagyunk, hogy zenéljünk, énekeljünk, mozogjunk, kacagjunk… Csaknem ötvenen… Képzőművészek, festők és grafikusok, forma-és textiltervezők, filmesek, fotósok, írók és költők, színészek, táncosok és „beatboxerek"… Gyapjúval, fonállal, bőrrel dolgozó kézművesek. Itt vagyunk, hogy beszélgessünk, ismerkedjünk, tanuljunk. Tanuljunk magunkról, egymásról, egymástól…
Első nap Gyuritól. Ő segít felszabadulni, bizalmat építeni, lágy érintésre, enyhe lökésre, csípésre... csukott szemmel bátran mozogni… Mert van ki fogja kezed, megállít, átkarol, ha kell. Hát merj bízni!
Aztán jön Bogi. Jön, megy, ugrik, tapsol, tapsoltat, bbbberrrrregtet, mmmmümmögtet. A fiatalok kánonban, kórusban énekelnek, ütemet vernek, nyöszörögnek, hangtengert bőszítenek, szelídítenek. A többiek középen… szemlehunyva fekszenek. Képzelegnek. (Dzsungel mélyén boszorkányfű-kotyvasztás, macskanyávogás… Kalóztámadás!!!!)
Másnap Mátyás hangol. Hangoltat. Hangokat képeztet. Addig-addig, mígnem... „zeng az egész toroküreg”. Éjjelente összegyűlnek a tábortűz körül és jammelnek vagy a díszteremben játszanak a looperrel... „magukból csinálnak ezret és ezer önmagukkal egyszerre zenélnek”.
Kingával a teraszon révedeznek, gondolatban, gyermekkorba visszamennek… Komikusabbnál komikusabb történetszálakat fűznek. Akad kukorica - és almacsutka-csata, fagylalt és hóember és Hargita, Kelemen – havasok és kalandtúra, fénynyaláb és sötét éjszaka… Negyedikről kihajított gumi tininindzsateknős-fej, horgászat, cirkusz, gonoszkodó, gúnyolódó bátyák, búcsú és ócskás piac… ócskás piacon vattacukrot majszoló húgocskák...
A pince talajvíz helyett… élettel telik meg. Susmutolnak, előadnak, tanácskoznak, előhívnak… Márkkal ISO érzékenységet mérnek, analóg gépekkel fotóznak, fotózkodnak… Mátéval cianotípiáznak. (Papírért kell szaladni, az ízére úgy rákapnak…)
Mosnak… Szárítanak… Mosnak… Mosnak… Mosnak… Szárítanak… Mosnak…
Folyik az illatos, szappanos víz…. Tocsog a gyapjú a kezek alatt. Nemezelnek: faliképet, ékszertartót, sapkát és sisakot, harangvirág kalapot, óriási, színes, puha derékalávalót.
S itt van, fut, szalad, rohan, Adél, aki a táborozó embersereget eteti. Rizses lecsó, gulyás és csilis bab, szilvás gombóc is akad (fejenként 10) összesen 500 darab. Kell az erő… Ebéd után a fiúk, lányok megindulnak. Ásókkal a hátukon (mint a törpök) mennek, gödröt ásnak. A fiúk (így van rendjén…) „druzsbáznak”. Készül a földbe mélyedés a kerámiáknak. Ég a tűz, izzik a parázs, feketéllik a szén… Körül, mint az ősvilágban, várakozik, örvend a létnek, az együttlétnek, az életnek a nép.
Amott… A filagóriában… Hátul… a hely szelleme készül… vörös drótból, spárgából, gallyból, mohából és fakéregből… Bárányka, robotforma vudu baba, tojáshéjszemű-, maszkszerű-, palástos és pajzsos figura… A hely szellemét „összegyűjtöttük”, meggyúrtuk, kifúrtuk, összeragasztottuk…
Egyik este… mi magunk is átszellemültünk. Mika csuda szép verszenéket szavalt, énekelt nekünk. Elvarázsolódtunk. Kért minket, s mi is kérünk Benneteket, beszélgessetek... Beszélgessetek egymással, míg tudtok… Hiszen sosem tudhatjátok…
Bízunk, bízzunk benne, a szél jövőre is… Összefúj, összeterel bennünket… Mert „… az egyformán gondolkodó egyének végül szükségszerűen egymásra találnak, sőt épkézláb összefogás csak így keletkezhet…” (Illyés Gyula: Naplójegyzetek)
