A szél felkapta az összegyűjtött és meggyújtott galagonya töviskoszorúkat, és görgette, görgette, míg elérte a házakat. Azok meg nem voltak betonból, mint ma – mondja a vizaknai Koppándi József úgy, ahogy az öregektől hallotta.
1804-ben a településnek az öregek emlékezete szerint csak hat utcája volt, és már akkor is többnemzetiségű volt a város: szászok és magyarok laktak vegyesen, a románok pedig fokozatosan költöztek be. Még működött a sóbánya, a Fazekas utcát sem nevezték véletlenül így, de volt még más mesterember, gazdálkodó és állattartó is. Hogy a mezőt éppen kik takarították, arról nem szólt az emlékezet. Tény, hogy az összegyűjtött ágakat és töviseket meggyújtották, ám a hirtelen kerekedett szélben mindez Vizakna vesztét okozta, éppen 1804. május 20-án.
Azóta eltelt 222 év, de minden évben emlékeznek a nagy tűzvészre. Az „égés ünnepének” nevezett alkalmon ma is istentiszteletet tartanak a református templomban. Az 1990-es évekig a románok és a magyarok közösen emlékeztek: hol a református, hol az ortodox templomban volt a szertartás. Később az ökumenikus jelleg elveszett – mondja Béres Levente református lelkész –, mivel az ortodox egyház a május 21-én ünnepelt két szent, Constantin és Elena napján emlékezik meg a nagy tűzvészről is.
Az istentiszteleten alig egy maroknyian voltak: az idősebbek és azok, akik délutáni műszakban dolgoznak, de mégis jelen voltak. Az alkalom nem maradt el. Ahogy Béres Levente kiemelte, 1804-ben a nagy papilak és az istállók leégtek. Ember- és állatéletben nem esett kár, legalábbis a források erről nem számolnak be. A templom azonban érintetlen maradt, hiszen tornya felfelé mutat, Isten felé, aki mindmáig gondoskodik arról, hogy Vizaknán még legyen magyar közösség.
Egy nagy tragédiára emlékezett a gyülekezet. Nem ez volt az egyetlen a település életében: következett a forradalom is, amely Vizaknát sem kerülte el. Ahogy Petőfi Sándor írta: „négy napig dörgött az ágyú”. Égtek a házak szándékos gyújtogatás vagy véletlenül keletkezett tüzek nyomán is, de a település megmaradt, az emberek talpra álltak. Azért is, mert a református templom – bár felújításra szorul – szilárdan áll, és harangjai hétről hétre hívogatnak Isten dicséretére.
A gyülekezet kicsi. A magyarság szórványtelepülésen él. Sok az idős, kevés a gyerek, és szaporodnak a vegyes házasságok. Béres Levente prédikációja mégis a közösség megmaradásáról szólt, arról, hogy száz év múlva is lesz, akinek hirdetni Isten igéjét. Igaz, mindez nem feltétel nélküli: szükség van az Istenbe vetett hitre, és arra, hogy az idősebb generációk gyermekeiket, unokáikat ugyanúgy elhozzák a templomba és a közösségbe, ahogyan ezt velük is tették a szülők és nagyszülők évszázadokon át.
